Liebster Award díjat kapott a blogom

 

Nem is egyet, kettőt! Már az első is megtiszteltetés volt, és arra végképp nem számítottam, hogy kapok egy másodikat is! Köszönet érte írótársaimnak, Hegyesi-Kovács Katalinnak és Dobos Mártának!

A Liebster Award egy vándordíj új blogok számára, amelyet most én is tovább adok az általam nagyra tartott blogíróknak. A díj célja elismerni a bloggerek munkáját és a kezdő blogokat népszerűsíteni. Ezáltal a bloggerek, és így az olvasók is jobban megismerik egymást.

A díjhoz tartoznak szabályok, de nincs döntőbizottság, aki odaítéli a díjat és felügyeli a szabályokat. Szóval a szabályok nincsenek kőbe vésve és így mindenki kicsit máshogy adja tovább.

Szabályok

1. Ismertesd a szabályokat!
2. Nevezd meg, akitől kaptad és köszönd meg neki!
3. Válaszolj az általa feltett kérdésekre!
4. Jelöld meg azokat a blogokat, akiknek továbbadod a díjat!
5. Tedd fel a kérdéseidet!
6. Értesítsd a blogokat arról, hogy díjat kaptak tőled!

 Lássuk, mire voltak kíváncsiak a díjazók!

Hegyesi-Kovács Katalin, Talentum Mobile oldal tulajdonosa vallja, hogy a tehetség mindenkié, és mindent meg is tesz azért, hogy segítsen ezt a tehetséget a felszínre hozni. Ír, blogot szerkeszt, kreatív írás tréner, sőt tanfolyamán megtanít, hogyan készítsd el saját e-könyvedet.

Kata kérdései:

1. Gondoltál már arra, hogy mindazt, amit a blogodon írsz, könyvben is kiadd?

Igen, de sokat kell még írnom ahhoz, hogy összejöjjön egy kötetre való. Dolgozom az ügyön!

2. Mi a véleményed az e-könyvekről, e-könyv olvasókról?

Nincs ilyen eszközöm, de sok e-könyvet töltök le számítógépre és mobilra is. Sőt, írtam is egyet (Hódítsd meg a netet). Az e-könyveké a jövő!  Íróként, olvasóként, sőt könyvtárosként is ezt mondom. Azt nem hiszem, hogy a nyomtatott könyvek egyszer végleg eltűnnének, de lassan változni fog a használat aránya. Azt nem tudom elképzelni, hogy a fürdőkádban e-könyv olvasó legyen a kezemben, ahhoz túlságosan félteném. Igaz, már erre is van megoldás.

3. Szerinted a nőknek könnyebb írni, mint a férfiaknak? Tulajdonítasz annak valami jelentőséget, hogy nőként blogolsz?

Ezen még nem gondolkodtam el, nem direkt nőknek írok, bár az a tapasztalatom, hogy inkább ők olvasnak történeteket az interneten. A férfiak jobban kedvelik a szakmai blogokat, hír blogokat, politikai blogokat, a humor- és barkács oldalakat.

Nem hiszem, hogy a nemeknek van jelentősége az írásban, maximum annyi, hogy a férfi blogger lábát általában nem rángatja a gyerek írás közben, hogy éhes, vagy unatkozik. J

4. Képzeld el, hogy egy hosszú nap után fáradtan hazaérsz. A lábaid alig mozognak, a táskád húzza a vállad, még a kulcs is akadozik a zárban. Végre kitárul a lakás ajtaja, és a szemedbe ötlik egy pár angyalszárny, közvetlenül a bejárattal szemben elhelyezve. Igazi tollas, hófehér, felcsatolható. Mi történik, mit teszel most?

Szétnézek, hogy hol lehet az az illedelmes angyal, aki leveszi a szárnyakat az ajtóban. Titkon reménykedem, talán a szüleim látogattak meg. Ha nem találom a szárnyak tulajdonosát, akkor gyanítom, hogy a férjem így akarja tudtomra adni, hogy angyalnak tart. Naná, hogy felveszem őket! És a felcsatolás pillanatában a szárnyak ráragadnak a hátamra, egybeforrnak a bőrömmel…

De ez már egy másik történet.

Dobos Márta sokoldalú tehetsége több blogján is megmutatkozik (Martasosak és Maisztorik).Történetei néha megnevettetnek, néha megkönnyeztetnek, néha elgondolkodtatnak, a közös bennük, hogy egytől egyig rendkívüliek.

Márti kérdései:

1. Mi inspirál egy új blogbejegyzésre? Belebotlasz, megálmodod vagy megtervezed?

Egyszer csak meghallok egy mondatot a fejemben, nem hagy nyugodni, egyre csak motoszkál az agyamban. Ekkor csak lefirkantom egy papírra, és később, ha van időm, megírom a történetet. Utána megy a blogra.

2. Megtervezed a blog bejegyzéseit előre, vagy inkább hagyod, hadd jöjjenek a témák?

Nem tervezem, csak úgy jön. Jó, hogy van ez a kérdés, mert jól felrázott, hogy „hé, van egy blogod, nem kéne írni rá?” Gyorsan írtam is egyet.

3. Saját képeket vagy videókat használsz szívesebben, vagy az internetről keresel hozzá?

Nem nagyon használok képeket, videókat, csak akkor, ha Kata, vagyis a Talentum Mobile oldal képről írós játéka ihlet meg. Ekkor természetesen hivatkozom is a kép forrására.

De egyébként a saját képeket jobban szeretem, az tutira nem sért szerzői jogokat.

4. Magadról mennyit árulsz el szívesen? Szereted, ha az életed nyitott könyv vagy inkább tartózkodsz a kitárulkozástól?

Alapvetően zárkózott vagyok, nem szeretek magamról beszélni, életem eseményeit nem dokumentálom percről percre közösségi oldalakon, annyira nem izgalmas, hogy bárkit is érdekeljen. A kitárulkozás még akkor is nehezen megy számomra, ha hozzám közel álló emberrel beszélgetek.

Ha már kitárulkozásról van szó, most a szabályok értelmében meg kell osztanom négy random tényt magamról.

1. A közösségbe illeszkedéssel voltak gondjaim, olyannyira, hogy a bölcsiből egyenesen kirúgtak. Na jó, ez erős szó, egyszerűen megkérték anyukámat, hogy ha lehet, oldja meg máshogy az elhelyezésemet, mert bontom a rendet, zavarom a többieket. Nem akkor akartam enni, amikor ők, nem akartam délután aludni sem, és mindent elkövettem, hogy a többiek se tegyék ezt.

2. Neszesszerem alaptartozéka a körömreszelőn és a szájfényen kívül egy bicska is. A sokfunkciós darab többször is jó szolgálatot tett. Ha kellett a dugóhúzója segített feldobni egy unalmasnak induló hosszú vasúti utazást, máskor a csavarhúzója mentett ki szó szerint szorult helyzetből az egyetemi mosdóban.

3. Botfülem van. Ez már általános iskola második osztályában kiderült, amikor a furulyatanár hosszú küzdelem után feladta, és megkérdezte szüleimet, hogy nagyon szomorú lennék-e, ha abbahagynám a furulyát, ugyanis semmi hallásom nincs hozzá. Nem vettem zokon, sőt, fa furulyámat örömmel farigcsáltam meg a bicskámmal. Sokkal szórakoztatóbb volt a lakkot lekaparni, a lyukakat kiszélesíteni, mint egy iskolai teremben hallgatni a többiek kornyikálását.

4. Első munkahelyem az érettségi után egy mozi-és videotékában volt. Kezdetben napi 8 órában a leselejtezett, eladásra szánt kazettákról kapargattam le a kölcsönző matricáját egy használaton kívüli vetítőteremben. Elégedettek lehettek velem, mert hamarosan előléptettek, helyettes mozi büfés lettem. Utána évekig rosszul voltam a popcorn szagától is.

A Liebster Award díjat tovább kell adni, úgyhogy ezennel tovább is adom a következő blogoknak:

Futó Katalinnak, aki csak nemrég blogol, de írásaiból ítélve http://accordingtokatelynn.blogspot.hu/oldalának hamarosan nagyon sok olvasója lesz.

Jancsó Katalinnak, aki http://szeretetfolyo1.blogspot.hu/ blogján verseivel gyönyörködtet.

Ládi Zsuzsannának, aki http://dobozmelyi-tortenetek.blogspot.hu/ blogján novelláival, regényrészleteivel, gondolataival szórakoztat.

SebesTény Anikónak, aki nagyszerű könyvet írt Bali szigetéről, Kakasvér és virágszirom címmel, amiről bővebben a http://kakasveresviragszirom.wordpress.com/ oldalon olvashatsz.

Teller Ágnesnek, aki Julcsi és a Színek Sárkányai című meseregényét a közelmúltban adta ki, és http://mesemagia.blogspot.hu/ blogján újabb magával ragadó mesékkel varázsol el gyereket és felnőttet egyaránt.

Olvassátok őket minél gyakrabban, érdemes!

Kérdéseim a bloggerekhez:

1. Mi volt a legmeghatározóbb könyvélményed, és miért pont az?

2. Ki a példaképed?

3. Mi a legőrültebb dolog, amit valaha elkövettél?
4. Mikor írtál először az írás öröméért? (Úgy értem, nem iskolai fogalmazás keretében, hanem csak úgy, mert írni volt kedved?)

Álom

A nap a lehúzott redőnyök résein keresztül éles fénycsíkokkal világította meg az ágyon heverő, összefonódott testeket. A középkorú férfi, és tíz évvel fiatalabb felesége a hajnali szeretkezéstől nedves bőrrel tapadtak egymáshoz. A nő aludt, a férfi pedig nézte, ahogy a sugarak megvilágítják az asszony mézszínű haját.

Istenem, de gyönyörű, sóhajtott fel, és végigsimított a tökéletes testen. Az asszony megrezzent, de nem ébredt fel. A férfi mosolyogva, óvatosan hagyta el az ágyat, arra gondolva, hogy ő a földkerekség legboldogabb embere.

Kiment a fürdőszobába, hosszan zuhanyozott, majd alaposan megborotválkozott, ahogy minden nap. Erős szőrzetét másként nem tudta kordában tartani, és nem szerette, ha ápolatlan benyomást kelt. Még akkor sem, ha éppen egy kihalt pusztában végzett ásatásokat, folyó víz és áram nélkül. Sötétbarna haját nagyon rövidre vágatta, így azt a néhány ősz hajszálat, ami az utóbbi időben megjelent legfeljebb csak a felesége vette észre.

Dr. Archer méltó párja volt feleségének, ha együtt jelentek meg valahol, rögtön minden szem rájuk szegeződött, nők és férfiak elismerő és irigykedő pillantásokat vetettek rájuk. De a doktor ebből semmit sem vett észre, vagy ha észre is vette, nem érdekelte. Nem volt társasági lény, csak a felesége kedvéért ment el otthonról, amikor már régen rágta a fülét, hogy mozduljanak ki valahová.

John elkészítette a kávéját, majd leült a kanapéra, kezében a Régészeti Hírmondó legfrissebb számával. Szeretett korán kelni, ezekben a reggeli előtti, csendes órákban nyugodtan átnézte a szakmai lapokat, vagy elment futni. Ma már megvolt a testedzés, somolygott, és kinyitotta az újságot. Belekortyolt a kávéba, majd rögtön kiköpte, egy hosszú köhögésroham közepette.

- Micsoda? – kiáltott fel hirtelen. – Ez nem lehet igaz!

„Dr. Sam Petterson megtalálta Arcanust, egy vulkán által betemetett ősi maja falut?!” - állt az első oldalon.

- Nem, ezt nem hiszem el! Ez az én falum! – csapott az asztalra, úgy hogy egy adag kávé kiloccsant az üveglapra. A pedáns régész máskor szaladt volna a szivacsért, hogy eltakarítsa a foltokat, de most észre sem vette, mohón falta a betűket, és olvasás közben arca egyre sötétebb színt kapott.

„Az eddig feltárt terület minden bizonnyal egy ősi falu maradványa. Azt még nem tudni biztosan, csak a vegyszeres kormeghatározás után, hogy melyik időből valók a megkövült emberek és tárgyak, de az tény, hogy eddig ismeretlen települést találtak egy közép-amerikai őserdőben. << Még nem biztos, hogy Arcanus az, de nagyon valószínű. Ha ez így van, akkor egy gyerekkori álom válik most valóra >> – nyilatkozta Dr. Sam Petterson az ásatás vezetője.”

- Még hogy az ő álma! Ez az én álmom! Hogy jutott ez el odáig? – agyában lázasan cikáztak a gondolatok, de nem tudott rendet teremteni közöttük. Csak ült a kanapén, és bámult maga elé, ölében az újsággal, kezében a kihűlt kávéval.

Már olyan közel voltam, hogy megtaláljam. A koordináták megvoltak, az ásatási engedélyek beszerzése folyamatban volt, már csak a pénzt kellett összeszedni. De arra megírta már a pályázatot, elbírálásra várt, de ezen nem aggódott különösebben, hiszen a felesége legjobb barátnője volt a pénzt osztó alapítvány elnöke. Igaz, egy ideje húzódott az ügy, érdeklődésére kitérő válaszokat adtak, átmeneti, valutaárfolyam miatti nehézségekről beszéltek, de nem utasították el. Az asszony is mindig nyugtatta, biztatta. Igaz, legutóbb, amikor megkérte, hogy hívja fel a barátnőjét, akkor ingerülten elzavarta, rá nem jellemző módon kiabálva. De nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, tudta, a felesége egy kicsit dühös rá, mert nem akart vele elmenni arra a puccos estélyre. Lehet, hogy itt követte el a hibát? Hogy nem jelent meg bájcsevegni az alapítványi bálon?

Á, mindegy is, legyintett. Sokkal fontosabb kérdés, hogy honnan tudta Sam, aki az egyetem óta örök riválisa, hogy hol keresse a megkövült majákat? Az az irat, ami őt elvezette a helyszínhez, egy példányban volt meg a múzeumnak, és csak ő fért hozzá, ő fejtette meg az írást, hónapokon át tartó éjszakázások árán. Ő pedig nem beszélt róla senkinek. Senkinek, kivéve…

- Nem, az nem lehet – temette kezébe az arcát. – Meg kell tudnom, mi az igazság – felpattant a kanapéról és halkan a hálószobába lépett. Nézte, ahogy a napsugarak a békésen alvó nő mellén játszanak. Elérzékenyülve hajolt hozzá, hosszú haját kisimította az arcából.

- Sam, ne, valaki megláthat – morogta az asszony félálomban.
John elkapta a kezét, és iszonyodva nézte élete szerelmét. Hirtelen lehajolt, és egy párna felé nyúlt. Clair a mozdulatra felébredt, és még éppen idejében nyitotta ki a szemét ahhoz, hogy lássa, ahogy a piros virágminták közelítenek arcához.

Babérok

Igen! Sikerült! Megcsináltam! Ujjongott magában.

Évek óta erre várt, küzdött, nélkülözött, elmagányosodott. Tudta, hogy a háta mögött kinevetik, még azok is, akik nyíltan dicsérik. Kibírta, hogy időről időre beküldött írásait a kritikusok lehúzzák, majd megvetően félredobják. Nem, ezzel a novellával itt semmi keresnivalója. Írjon még, biztatták, lesz ez még jobb is. Csak kicsit több igét, kevesebb jelzőt használjon, és a témaválasztásnál kerülje a közhelyeket, írták neki, már amikor válaszoltak. De sokszor ez is elmaradt. Hétről hétre, csalódottan figyelte postafiókját, de a hogyan írjunk hírleveleken kívül nem kapott mást. Hónapról hónapra frusztráltabb lett, ő nem ezt érdemelte. Nem ezért hagyta ott az állását a hivatalban, hogy várja a leveleket. Ő írni akart.

Megértette ezt a felesége is, aki az első jó novelláért járó pénzt látva mindenben támogatta. Nem szólt, amikor a szabadnapjait feláldozva a kerti munka és a közös programok helyett az íróasztalt választotta. Nem szólt akkor sem, amikor látta, hogy a papírkosár napról napra megtelik. Amikor a férje azt mondta, több idő kell, így nem lehet normálisan koncentrálni, akkor is csak bólogatott. Persze, vegyél ki fizetés nélkülit, majd megleszünk az enyémből, amíg meg nem jön a honorárium. Mert ugye, azért küldesz be írásokat? Persze, hogy küldök, csattant fel a férfi. A nő pillája ekkor alig észrevehetőn megremegett.

De hiába küldözgetett, a pénz csak fogyott, az asszony küldte, menjen vissza dolgozni. Állása már nem volt meg, így egy másik hivatalba ment, beállt a sorba segélyért. Nem baj, gondolta, legalább nyugodtan írhatok. És írt, csak írt, reggeltől estig. A nő látta, milyen keményen küzd, ezért bevitte neki az ételt. Nem piszkálta, békén hagyta, egy idő után már az ágyban is. Egy nap nem kapott reggelit. Ebédet sem. A vacsoránál már gyanakodni kezdett, kinézett, a ház üres volt. Ha elment, hát elment. Majd visszajön, ha megjelenik a könyvem.

Ezután csak a segély maradt, és a zsíros kenyér. Lassan ráébredt, véget kell vetni a folyamatos próbálkozásnak. Már nem érdekelte, hogy mit írnak a „nagyok”, nem várt megerősítést. Eldöntötte, ezen túl nem küld sehová semmit. Ekkor felszabadult. Leült a géphez, és ahogy leütötte az első betűt, a hátából kijött a feszültség, kezéből elmúlt a görcs. Csak írt és írt, majd olvasott, törölt és javított, végül hosszú hónapok után kitette az utolsó pontot is.

A kéziratot elküldte a kiadónak, aki évekkel ezelőtt ajánlatot tett neki egy novelláskötetre. Szerencséje volt, éppen nyertek egy pályázaton, kellettek az első könyves írók. Nagy volt a felhajtás a sajtótájékoztatón, vakuk villantak, ahogy nyakában a kapott babérkoszorúval felállt a pódiumra. Feltette a szemüvegét, és körülnézett, de hiába, a székeken csupa ismeretlen ült. Felsóhajtott és beszélni kezdett.

Másnap örömmel nyitotta ki az újságot, fotóját a második oldalon hozták. Döbbenten meredt képmására:

Mi ez? Mivé váltam? Ki ez a rút, öreg csóka?

A fenti történetet ez a kép ihlette. 

Hős

- Akkor az apám egy hős volt? – kérdezte Tom újra és újra az anyjától.
Egy kopott kanapén ültek a szűk kis nappaliban, és fényképeket nézegettek. Az a kép volt Tom kedvence, ahol apa  anya hasához hajol, és beszél hozzá. Hozzá, aki még abban a nagy, kidomborodó hasban van. Nem is értette, hogy került be oda, pedig már annyiszor kérdezte az anyját. Az anyját, aki azon a fotón még fiatal és gyönyörű. Hosszú, barna haja volt, most meg rövid és fénytelen, az akkor napbarnított, feszes bőre most ráncos és fakó.  Persze Tom nem látta a különbséget, ő most is gyönyörűnek látta az anyját, aki a képen csak egy fiatal lány, hosszú szoknyában. Tekintetét az apjára szegezi, arra az izmos, rövid hajú férfira, aki mosolyogva simítja meg őt, illetve azt a nagy pocakot.

Marica nem szerette ezt a képet, egyenesen utálta. Ez volt az utolsó képe Thomasról. A férfiról, aki lehozta neki a csillagokat is, de csak azért, hogy megmutassa milyen szépen ragyognak, majd egy hatalmas lendülettel visszadobja őket, fel az égbe, elérhetetlen messzeségbe. Thomas, az amerikai békefenntartó, aki egy évig állomásozott a városban. Akinek elhitte, hogy őt szereti a legjobban ezen a világon. Éppen csak egy kicsit túlzott. Ebben az országban lehet,  hogy őt szerette, de szeretett másokat is, egy másik világban, túl az óceánon. Különben miért ne jött volna vissza? Mi oka lett volna rá, hogy elmenjen? Lejárt a misszióm, mondta neki, most el kell mennem egy kis időre. De mire a gyerek megszületik itt leszek, ígérte, miközben éjjelente a hasát simogatta. És ő elhitte.

Hitte még akkor is, amikor a szülőszobában egyedül vajúdott hosszú órákon keresztül. Az apa? Kérdezte megvetően az ápolónő, aki az adatokat rögzítette. Katona, külföldön harcol, vágta rá rögtön, mire a szigorú arcvonások kisimultak. Hitte még akkor is, amikor elfogyott a pénz, amit a férfi hagyott, hogy vegyen meg mindent, ami a gyereknek szükséges.

Ez adta a bátorságot, hogy felkeresse a haditámaszpontot. Az őr a kapunál rendes volt, nem küldte el a fiatal anyát kisbabával a karján. Beengedte, tovább irányította. Ott azt mondták Thomas Palmer nem szerepel a nyilvántartásukban. Ő nem bírta tovább, összeomlott. Az asztal másik felén ülő katonanő nézte, ahogy Marica tíz évet öregedve az ajtó felé vonszolja magát és gyermekét.

Várjon, szólt utána, lehet, hogy rosszul értettem a nevét. Van itt egy Parker, ütközetben esett el két hónapja, Irakban. Nem lehet, hogy ő az? Az anya ránézett az alvó kisfiúra, majd a nőre, akinek tekintetéből melegség sugárzott. De igen, suttogta elhaló hangon. Akkor jöjjön, üljön vissza, kitöltjük a papírokat. Nem találtunk más hozzátartozót, így a fia jogosult a hadiárvákat megillető juttatásokra. Nem sok, az tény, de remélem egy kicsit segít. Elárultam, suttogta Marica maga elé, miközben aláírta a több oldalas nyomtatványt.

- Anyu, ugye hős volt? – ismételte meg Tom a kérdést.

- Igen, kisfiam, Thomas Parker egy hős volt – simogatta meg gyengéden a kis szőke fejet.

De az apád egy utolsó önző görény, gondolta.


A fenti történetet ez a kép ihlette.

Árnyék

A kihalt domboldalon csak ő volt egyedül, közel s távol csak a harsányzöld fű és a rikító kék ég látszott. Ez jó lesz, itt biztosan nem lát meg senki, gondolta. Azért még egyszer körülnézett, mielőtt ledobta volna a felsőjét. Kivette a hátizsákjából a magával hozott könyvet, ráhasalt a pólójára és olvasni kezdett. A magas fűben elterülve láthatatlan volt, hátát margaréták és lágy szellő simogatták. Megszűnt a tér és az idő, lassan elhalkult körülötte a madárcsicsergés és a tücsökciripelés. Oldalról oldalra haladt, lassan beszippantotta a történet.

A férfi lassan közelítette meg a dombot, tekintetét a földre szegezte, vigyázott, nehogy zajt keltsen. Már régen várt erre a pillanatra, képzeletben számtalanszor lejátszotta a jelenetet. Hogy végre ott áll előtte, és a szemébe néz. Hetek óta figyelte a nőt, tudta, hogy minden délután egy nagy sétát tesz a környéken. Csak ki kellett várnia a megfelelő időpontot, azt, amikor senki sincs a közelben. Most is egy órája lapult a bokorban, várva, hogy a többi kiránduló elhagyja a tisztást. A férfi óvatosan elővette a távcsövet és a domboldalt pásztázta. Itt kell lennie valahol, morogta. Ez, az, ott van! Most elkapom! Eltette a messzelátót, helyette előhúzott egy…

Az idilli környezetben a lány egyszer csak fázni kezdett, hátára árnyék vetült, majd a sötétség lassan elérte a könyvet is. Felsikított, és ijedten felugrott. Körbenézett, de senkit sem látott. Felnézett az égre és erőltetetten nevetni kezdett. De hülye vagyok! Csak egy felhő takarta el a napot. Visszafeküdt, folytatta, ahol félbehagyta a mondatot.

… kést a táskájából.

A lány felkapta a fejét, mintha valami zajt hallott volna. Most nem nézett szét, összecsapta a könyvet, felkapta a pólóját és futásnak eredt. A francba, lihegte, már annyiszor megfogadtam, hogy krimit nem olvasok soha egyedül.

A fenti történetet ez a kép ihlette.