Babérok

Igen! Sikerült! Megcsináltam! Ujjongott magában.

Évek óta erre várt, küzdött, nélkülözött, elmagányosodott. Tudta, hogy a háta mögött kinevetik, még azok is, akik nyíltan dicsérik. Kibírta, hogy időről időre beküldött írásait a kritikusok lehúzzák, majd megvetően félredobják. Nem, ezzel a novellával itt semmi keresnivalója. Írjon még, biztatták, lesz ez még jobb is. Csak kicsit több igét, kevesebb jelzőt használjon, és a témaválasztásnál kerülje a közhelyeket, írták neki, már amikor válaszoltak. De sokszor ez is elmaradt. Hétről hétre, csalódottan figyelte postafiókját, de a hogyan írjunk hírleveleken kívül nem kapott mást. Hónapról hónapra frusztráltabb lett, ő nem ezt érdemelte. Nem ezért hagyta ott az állását a hivatalban, hogy várja a leveleket. Ő írni akart.

Megértette ezt a felesége is, aki az első jó novelláért járó pénzt látva mindenben támogatta. Nem szólt, amikor a szabadnapjait feláldozva a kerti munka és a közös programok helyett az íróasztalt választotta. Nem szólt akkor sem, amikor látta, hogy a papírkosár napról napra megtelik. Amikor a férje azt mondta, több idő kell, így nem lehet normálisan koncentrálni, akkor is csak bólogatott. Persze, vegyél ki fizetés nélkülit, majd megleszünk az enyémből, amíg meg nem jön a honorárium. Mert ugye, azért küldesz be írásokat? Persze, hogy küldök, csattant fel a férfi. A nő pillája ekkor alig észrevehetőn megremegett.

De hiába küldözgetett, a pénz csak fogyott, az asszony küldte, menjen vissza dolgozni. Állása már nem volt meg, így egy másik hivatalba ment, beállt a sorba segélyért. Nem baj, gondolta, legalább nyugodtan írhatok. És írt, csak írt, reggeltől estig. A nő látta, milyen keményen küzd, ezért bevitte neki az ételt. Nem piszkálta, békén hagyta, egy idő után már az ágyban is. Egy nap nem kapott reggelit. Ebédet sem. A vacsoránál már gyanakodni kezdett, kinézett, a ház üres volt. Ha elment, hát elment. Majd visszajön, ha megjelenik a könyvem.

Ezután csak a segély maradt, és a zsíros kenyér. Lassan ráébredt, véget kell vetni a folyamatos próbálkozásnak. Már nem érdekelte, hogy mit írnak a „nagyok”, nem várt megerősítést. Eldöntötte, ezen túl nem küld sehová semmit. Ekkor felszabadult. Leült a géphez, és ahogy leütötte az első betűt, a hátából kijött a feszültség, kezéből elmúlt a görcs. Csak írt és írt, majd olvasott, törölt és javított, végül hosszú hónapok után kitette az utolsó pontot is.

A kéziratot elküldte a kiadónak, aki évekkel ezelőtt ajánlatot tett neki egy novelláskötetre. Szerencséje volt, éppen nyertek egy pályázaton, kellettek az első könyves írók. Nagy volt a felhajtás a sajtótájékoztatón, vakuk villantak, ahogy nyakában a kapott babérkoszorúval felállt a pódiumra. Feltette a szemüvegét, és körülnézett, de hiába, a székeken csupa ismeretlen ült. Felsóhajtott és beszélni kezdett.

Másnap örömmel nyitotta ki az újságot, fotóját a második oldalon hozták. Döbbenten meredt képmására:

Mi ez? Mivé váltam? Ki ez a rút, öreg csóka?

A fenti történetet ez a kép ihlette.