Igen! Sikerült! Megcsináltam! Ujjongott
magában.
Évek óta erre
várt, küzdött, nélkülözött, elmagányosodott. Tudta, hogy a háta mögött
kinevetik, még azok is, akik nyíltan dicsérik. Kibírta, hogy időről időre
beküldött írásait a kritikusok lehúzzák, majd megvetően félredobják. Nem, ezzel
a novellával itt semmi keresnivalója. Írjon még, biztatták, lesz ez még jobb
is. Csak kicsit több igét, kevesebb jelzőt használjon, és a témaválasztásnál
kerülje a közhelyeket, írták neki, már amikor válaszoltak. De sokszor ez is
elmaradt. Hétről hétre, csalódottan figyelte postafiókját, de a hogyan írjunk hírleveleken kívül nem kapott mást. Hónapról hónapra
frusztráltabb lett, ő nem ezt érdemelte. Nem ezért hagyta ott az állását a
hivatalban, hogy várja a leveleket. Ő írni akart.
Megértette ezt
a felesége is, aki az első jó novelláért járó pénzt látva mindenben támogatta.
Nem szólt, amikor a szabadnapjait feláldozva a kerti munka és a közös programok
helyett az íróasztalt választotta. Nem szólt akkor sem, amikor látta, hogy a
papírkosár napról napra megtelik. Amikor a férje azt mondta, több idő kell, így
nem lehet normálisan koncentrálni, akkor is csak bólogatott. Persze, vegyél ki
fizetés nélkülit, majd megleszünk az enyémből, amíg meg nem jön a honorárium.
Mert ugye, azért küldesz be írásokat? Persze, hogy küldök, csattant fel a
férfi. A nő pillája ekkor alig észrevehetőn megremegett.
De hiába
küldözgetett, a pénz csak fogyott, az asszony küldte, menjen vissza dolgozni. Állása
már nem volt meg, így egy másik hivatalba ment, beállt a sorba segélyért. Nem
baj, gondolta, legalább nyugodtan írhatok. És írt, csak írt, reggeltől estig. A
nő látta, milyen keményen küzd, ezért bevitte neki az ételt. Nem piszkálta, békén
hagyta, egy idő után már az ágyban is. Egy nap nem kapott reggelit. Ebédet sem.
A vacsoránál már gyanakodni kezdett, kinézett, a ház üres volt. Ha elment, hát elment.
Majd visszajön, ha megjelenik a könyvem.
Ezután csak a
segély maradt, és a zsíros kenyér. Lassan ráébredt, véget kell vetni a
folyamatos próbálkozásnak. Már nem érdekelte, hogy mit írnak a „nagyok”, nem
várt megerősítést. Eldöntötte, ezen túl nem küld sehová semmit. Ekkor felszabadult.
Leült a géphez, és ahogy leütötte az első betűt, a hátából kijött a feszültség,
kezéből elmúlt a görcs. Csak írt és írt, majd olvasott, törölt és javított,
végül hosszú hónapok után kitette az utolsó pontot is.
A kéziratot
elküldte a kiadónak, aki évekkel ezelőtt ajánlatot tett neki egy
novelláskötetre. Szerencséje volt, éppen nyertek egy pályázaton, kellettek az
első könyves írók. Nagy volt a felhajtás a sajtótájékoztatón, vakuk villantak,
ahogy nyakában a kapott babérkoszorúval felállt a pódiumra. Feltette a
szemüvegét, és körülnézett, de hiába, a székeken csupa ismeretlen ült.
Felsóhajtott és beszélni kezdett.
Másnap örömmel
nyitotta ki az újságot, fotóját a második oldalon hozták. Döbbenten meredt
képmására:
Mi ez? Mivé váltam? Ki ez a rút,
öreg csóka?
