Árnyék

A kihalt domboldalon csak ő volt egyedül, közel s távol csak a harsányzöld fű és a rikító kék ég látszott. Ez jó lesz, itt biztosan nem lát meg senki, gondolta. Azért még egyszer körülnézett, mielőtt ledobta volna a felsőjét. Kivette a hátizsákjából a magával hozott könyvet, ráhasalt a pólójára és olvasni kezdett. A magas fűben elterülve láthatatlan volt, hátát margaréták és lágy szellő simogatták. Megszűnt a tér és az idő, lassan elhalkult körülötte a madárcsicsergés és a tücsökciripelés. Oldalról oldalra haladt, lassan beszippantotta a történet.

A férfi lassan közelítette meg a dombot, tekintetét a földre szegezte, vigyázott, nehogy zajt keltsen. Már régen várt erre a pillanatra, képzeletben számtalanszor lejátszotta a jelenetet. Hogy végre ott áll előtte, és a szemébe néz. Hetek óta figyelte a nőt, tudta, hogy minden délután egy nagy sétát tesz a környéken. Csak ki kellett várnia a megfelelő időpontot, azt, amikor senki sincs a közelben. Most is egy órája lapult a bokorban, várva, hogy a többi kiránduló elhagyja a tisztást. A férfi óvatosan elővette a távcsövet és a domboldalt pásztázta. Itt kell lennie valahol, morogta. Ez, az, ott van! Most elkapom! Eltette a messzelátót, helyette előhúzott egy…

Az idilli környezetben a lány egyszer csak fázni kezdett, hátára árnyék vetült, majd a sötétség lassan elérte a könyvet is. Felsikított, és ijedten felugrott. Körbenézett, de senkit sem látott. Felnézett az égre és erőltetetten nevetni kezdett. De hülye vagyok! Csak egy felhő takarta el a napot. Visszafeküdt, folytatta, ahol félbehagyta a mondatot.

… kést a táskájából.

A lány felkapta a fejét, mintha valami zajt hallott volna. Most nem nézett szét, összecsapta a könyvet, felkapta a pólóját és futásnak eredt. A francba, lihegte, már annyiszor megfogadtam, hogy krimit nem olvasok soha egyedül.

A fenti történetet ez a kép ihlette.